Elmerülve a varázsban

2. fejezet

Gondolattenger

A szemem bármilyen gyorsan fogadta is el a tényt, hogy a Roxfortban vagyok, az agyam nem akarta elhinni. Szinte hallottam, ahogy a fejemben forognak azok a bizonyos kerekek, és dolgoznak az agytekervények. Milliónyi idegsejt munkálkodott azon, hogy valami magyarázatot találjanak a hihetetlenre.

De a magyarázat egyszerűen nem létezett. Hacsak nem valami drog hatása alatt álltam, ami a levegőben terjengett az osztályteremben, valamilyen módon meghazudtoltam a fizika, a kémia, a biológia és minden létező tudomány téziseit és tanításait.

Hosszú másodpercekig csak tátott szájjal bámultam magam elé, és a gondolatok áramlására figyeltem. Aztán, amikor nem bírtam tovább pislogás nélkül, lehunytam a szemem. De amilyen gyorsan csak tudtam, újra kinyitottam, és a folyamat kezdődött elölről. Valószínűleg percekig álltam ott ilyen állapotban. Csak néztem a kastélyt.

Leírhatatlan élmény volt. Azt addigra nagyjából már sikerült feldolgoznom, hogy az egész, ami velem történt, nem csak egy álom, hanem a valóság. A hosszas bámészkodás közben ugyanis azért arra is szakítottam időt, hogy jó erősen belecsípjek a karomba. Akkora erővel csíptem, hogy garantáltan felébredtem volna, ha az egészet csak álmodtam volna. A karomon még mindig ott volt a vörös nyom, közepén egy kis holdacska alakú vágással, a körmöm hegyének helyével. 

Roxfort még szebb volt, mint ahogy elképzeltem. Még a filmbéli kastély is elsüllyedhetett amellett az épület mellett, ami előttem állt. Vagy ami előtt én álltam, nézőpont kérdése. Rengeteg ablak nézett a barátságos udvarra, mindegyik származhatott volna akár a legszebb gótikus templomról. Több torony tört az ég felé, de volt egy, amelyik az összes többinél magasabbra nyúlt. Biztosan tudtam, hogy az a csillagvizsgáló torony. Dumbledore zuhanó testének látványa jelent meg előttem, és akaratlanul is a torony előtti területre tévedt a szemem, mintha az igazgató teste most is ott feküdne. De legnagyobb örömömre nem találtam ott.  

Élénken éltek a fejemben a képek, amelyeket bár csak olvastam, annyira valóságosak voltak, mintha velem történtek volna. Nem is tudom, hányszor képzeltem el, mi lenne, ha a Roxfort udvarán sétálgathatnék. Ezer meg ezer ötletem volt, hogy hová mennék, mit csinálnék, de most, hogy a vágyam valóra vált, nem tudta, mihez is kezdjek. Csak álltam ott tátott szájjal, és bámészkodtam.

Végül, amikor kigyönyörködtem magam a kastély csodájában, ami előttem magasodott, oldalra fordultam, egy kevésbé impozáns, de nem kevésbé varázslatos épület felé. Hagrid kunyhója pontos mása volt annak, amilyen kép a fejemben élt róla. Nem volt sem kisebb, sem nagyobb, sem szebb, sem csúnyább. Egy szóval tudtam volna csak leírni: hagridos. Ez a szó mindent elmondott a házikóról.

Amikor még egy kisebb fordulatot tettem, elém tárult a Tiltott Rengeteg. Nem gondoltam, hogy valami lehet ilyen hátborzongató. Természetesen félelmetesnek képzeltem, sötétnek, sűrűnek. Ez mind igaz is volt, de volt ebben az erdőben valami, ami ennél is nagyobb hatást gyakorolt az emberre: érezni lehetett a mágiát. Varázslatos szél csapott az arcomba. Ez nem az a szellő volt, amit az imént éreztem, hanem valami sokkal mélyebb. Nem lágy volt és simogató, nem reményt adó. Durva volt, félelmet keltő, de bizonyos fokig felemelő. Az ismeretlen izgalmát hordozta magában. Most értettem csak meg, hogy miért szökött ki annyi diák ide! Nem csak azért, mert tilos volt, és borsot akartak törni Frics orra alá. Nem, ez a leírhatatlan érzés volt az oka. Ez vonzotta őket az ismeretlen felé.

A Tiltott Rengeteg szemrevételezése után minden nyugodtság elszállt belőlem. Ide- oda forgolódtam az udvaron állva. A fejemet körbe- körbe csavargattam, hogy mindent meg tudjak nézni magamnak. Az járt a fejemben, hogy ez a perc bármikor elmúlhat, így igyekeztem minél többet befogadni a csodából. Ha valaki látott volna, valószínűleg őrültnek hitt volna. Nem csoda, ha nem velem történt volna mindez, és nem lettek volna kézzelfogható bizonyítékok, én sem hittem volna el.

A helyről, ahol álltam, elmozdulni nem mertem, hiszen ki tudja, mi történhetett volna akkor. Ezért jobb híján a testemet és a fejemet csavargattam különböző rendellenes pozíciókba. Nem tudtam volna megmondani mennyi idő telt el így, de abban biztos voltam, hogy sok.

Álmélkodásomból halk köhögés ébresztett fel. El is felejtettem, hogy Angelus végig mellettem álldogált. Amikor végre- valahára felé fordultam, mosoly ült az arcán. Ez a mosoly annyi mindent fejezett ki egyszerre: elégedettséget, szeretetet, büszkeséget, tudást, aggodalmat. Ezek nagy részét nem igazán értettem. Miért szeretne engem ez az öregúr, amikor nem is ismer? Miért lenne rám büszke?

– Már elhiszed, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet? – kérdezte, és átható tekintetét az enyémbe fúrta.

– Már nem tudom, mit higgyek – feleltem nemes egyszerűséggel. 

– Szerintem ez nem olyan bonyolult. Hidd el, amit mondtam! De ha bennem nem bízol, hallgass a szívedre! – Ezzel fogta magát, és ott hagyott. Elindult Roxfort parkjában, hosszú köpenyét végighúzva a füvön, ami még nedves volt. Korán lehetett, mert a harmat még nem párolgott el.

Én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy távolodik. Újra millió gondolat kavargott a fejemben. Kezdtem azt hinni, hogy ez már soha nem lesz másként. Először is előbbi szavait ízlelgettem. Hallgassak a szívemre! Könnyű ezt mondani, de tenni… Másrészt tudtam, hogy nem engedhetem, hogy Angelus elmenjen, hiszen még annyi kérdésem volt hozzá. Mégsem mentem utána. Úgy éreztem, csak akkor kerülhetek újra a szeme elé, ha már tudom, hogy mit diktál a szívem.

A köpenyes alak pedig egyre csak távolodott, mígnem alakja már csak akkorának látszott, mint egy hangya, és végül teljesen eltűnt. Egy pánikhullám szaladt végig a tagjaimon.

Mit tettem? Hogy engedhettem elmenni? Hiszen még azt sem tudtam, hogyan juthatok haza. A félelem megbénított. Itt vagyok egy világban, ahol senkit és semmit nem ismerek. Akkor éreztem utoljára ilyen elveszettnek magam, amikor nyolc évesen elszöktem otthonról a közeli erdőbe unikornist keresni. Természetesen eltévedtem, és ott voltam a sötét erdőben egyedül.

Várjunk csak! Hiszen itt nem tévedhetek el! Kis túlzással jobban ismerem Roxfortot, mint a saját házunkat. Egy a lényeg: nem találkozhatok senkivel. Ha Angelus igazat mondott, az súlyos következményekkel járna: megváltoztatnám ezt a világot, és az megszűnne létezni! Már a gondolata is fájdalmas volt annak, hogy ez a gyönyörű kastély udvarostul, Tiltott Rengetegestül eltűnne. Gondolkozz, Lizi! Gondolkozz! Egy olyan helyre van szükséged, ahol el tudsz rejtőzni. Egy helyre, ahol senki nem talál meg, és nyugodtan kitalálhatod, hogyan juss haza.

Hirtelen mintha világosság gyúlt volna az agyamban. Olyan volt, mint azokban a bugyuta rajzfilmekben, amikor a főhős feje fölött megjelenik egy villanykörte. Robbanásszerű felismerés. Hogy nem jutott hamarabb eszembe? Egy titkos búvóhelyre van SZÜKSÉGEM. A Szükség Szobája!

Nem tudtam, hogyan jutok el odáig anélkül, hogy bárki észrevenne. Nem voltam benne biztos, hogy megtalálom-e. Hiszen a kastély hatalmas! És ha meg is találom azt a bizonyos folyosót, kinyílik-e nekem a Szükség Szobája? Hiszen nemhogy roxforti diák vagy tanár nem vagyok, de még boszorkány sem! Csak azt tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, és ezért meg kell próbálnom.