Elmerülve a varázsban

1. fejezet

A kiválasztott

Kellemes a reggeli levegő – állapítottam meg már sokadszorra, amikor elindultam az iskolába. Általában álmosan vonszoltam magam az utcákon, és már előre felkészültem az unalmas napra, ami rám vár. De előző éjjel futó zápor volt, és ahogy kiléptem az utcára, rögtön megcsapta az orrom az a hihetetlen illat. Az illat, amit csak eső után érezni. Leírhatatlan: a száradó beton, a föld, a tisztaság és még annyi más keveredett a levegőben. Imádtam az ilyen hajnalokat. Mélyen beszívtam, és próbáltam egész napra elraktározni magamban ezt a frissességet.

A buszt mindenesetre nem akartam lekésni, legyen a reggel bármilyen üdítő, ezért megszaporáztam a lépteimet. Az utca kihaltnak tűnt, rajtam kívül senki nem volt fenn ilyen korán. Mindig korán kelő voltam. Ha hajnalban ébredtem, valahogy sokkal aktívabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy előttem az egész nap, amikor bármit csinálhatok. A suliba is szerettem hamar beérni, mert így felkészülhettem a napi teendőkre és a kínszenvedésre, amit az iskola intézménye jelentett számomra. Élveztem, hogy egyedül ücsöröghetek az osztályteremben anélkül, hogy az osztálytársaim beszélgetésének zaja bekúszna a gondolataim közé.

Olyankor csak egy dologra kellett koncentrálnom: hogy nehogy a varázslat felé szálljanak a gondolataim. Mert az agyam bármennyire tudta is, hogy a mágia gondolata számomra csak időpocsékolás, a szívem még mindig mást súgott. A törött, megtaposott szívem még mindig a bűbájért dobogott. De mivel már elég rég lemondtam erről az álomról, a felejtés egyre jobban ment.

Olykor már nem tudtam rögtön megmondani, hogy melyik varázsige szolgál a lebegtetésre vagy a zárak kinyitására. Másodpercekre volt szükségem hozzá, pedig régen azonnal rávágtam volna. Az agyam jól működött, és ahogyan azt előre elterveztem: felejtett.

Amikor beértem az iskolába, az aula szokás szerint üres volt. Egy ember volt csak rajtam kívül az épületben: a portás néni. Ő már rég megszokta, hogy ilyen korán bejárok, és amikor beléptem, csak kedvesen üdvözölt és együtt érző mosolyt küldött felém. Valószínűleg azt gondolta, álmatlanságban szenvedek. Egyenesen az osztályterem felé vettem az irányt, mint mindig. Fellépegettem a kőlépcsőkön, az üres épületben minden lépésen hangosan koppant. A második emeleten befordultam balra, és megcéloztam a harmadik ajtót. De amikor kinyitottam, majdnem szívrohamot kaptam. Mert ezúttal nem csak a szokásos sötétség és hipószag fogadott.

Egy férfi állt a terem közepén. Csupán a körvonalait láttam az osztályterem ablakain betörő hajnali félhomályban, de tudtam, hogy nem az egyik osztálytársam az.

Felkapcsoltam a villanyt, és nem hittem a szememnek. Egy idős férfi alakja úgy magasodott az osztályterem közepén, mintha egy festményt néztem volna. Hosszú, ősz haja, és szakálla volt, ami már szinte a padlót seperte. Nem tudtam eldönteni, kire hasonlít jobban: Dumbledore-ra vagy Gandalfra. Fekete köpenyt viselt, amit a derekán megkötött egy kötéllel.  Az öltözéke alapján olyan volt, mint egy középkori szerzetes. Kezét a dereka előtt nyugodtan összekulcsolta, és úgy nézett rám, mintha egyáltalán nem lepte volna meg, hogy ilyen korán berontottam a terembe. Nem tudtam leplezni a zavaromat, egy hang sem jött ki a torkomon. Mit keres ez a szerzetes a mi termünkben? Talán egy új tanár?

Ő nem tűnt olyan bizonytalannak, mint én, sőt...

 – Jó reggelt, Miss Spencer! Meglepett arcából arra kell következtetnem, hogy nem tudja, ki vagyok.

Hallgattam, mert még mindig nem tudtam megszólalni. Honnan tudja ez az alak a nevem? És nekem miért kellene tudnom, hogy ki ő? Biztos, hogy még soha nem találkoztam vele. Emlékeznék rá. Egy ilyen szakállat nem felejtenék el, az tuti. Talán tényleg egy tanár? Mondták, hogy jön, csak elfelejtettem? De akárhogy gondolkoztam is, nem jutott eszembe semmi ilyesmi.

– De hát honnan is tudhatná? – Ennyi. Tudtam, hogy nem ismerem. De akkor ő mégis honnan tudja, hogy ki vagyok? Még a nevemet is ismeri. – A nevem Angelus – folytatta. A neve nem tanáros a neve. Ami azt illeti, még soha senkiről nem hallottam, akit így hívnak. – Ha nem zavarja, leülnék. Amikor maga is eléri az ezer éves kort, megtudja, milyen kínokat okozhat a reuma.

A szavakat olyan természetességgel mondta ki, hogy az ember azt gondolta volna, teljesen normális, ha valaki már ezer éve él. És annak ellenére, hogy a fájdalmairól beszélt, végig mosolygott.

Ennél a pontnál határozottan kezdtem azt hinni, hogy az öreg dilis. A fejemben már végig is pörgettem, hogy van-e a közelben kórház vagy öregek otthona, ahonnan esetleg kisurranhatott.

– Azt hiszem, tegeződhetnénk. – Megint csak csönd volt a válaszom. Igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék, és tökéletesen normálisnak tartanám a dolgokat, amiket mond. Közben pedig csak azon járt az eszem, hogy találjak valami módot arra, hogy szóljak a portás néninek az idegenről. Majd ő szépen kihívja a rendőröket vagy a mentőket. Vagy mind a kettőt.

– Akkor térjünk is a tárgyra! Az én megtisztelő feladatom, hogy elmondjam neked, milyen céllal jöttél erre a világra. Már születésed óta számon tartunk, hiszen nem akármilyen küldetés a tied. Neked kell visszaállítanod az egyensúlyt a különböző világokban.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és kirobbant belőlem egy hatalmas kacaj. Ez a jelenet emlékeztetett engem valamire. Láttam magam előtt a képet, ahogy Hagrid elmegy Harryért, akinek fogalma sincs róla, hogy varázsló.

Már el is felejtettem a „dilis öreg” elméletemet. Ez az Angelus, vagy hogy is hívják, nem őrült, hanem valakinek dolgozik.

– Ez valami vicc? – kérdeztem. – Ki akar így megtréfálni? Jó ötlet volt, el kell ismernem, de most már abbahagyhatja. – Aztán eszembe jutott, amit mondott. – Bocs, abbahagyhatod – helyesbítettem kuncogva, emlékezve, hogy azt kérte, tegeződjünk.

– Ez nem tréfa. Hát nem érzed, hogy valami vár rád? Valami más?

Na jó, lehet, hogy a dilis verzió mégsem elvetendő.

De aztán valami megmagyarázhatatlan okból az egyik részemben mégis feltámadt a remény. Nem akartam, de az a sok éve elfojtott érzés, ami bennem nyugodott, még mindig ott volt. Elrejthettem, de sokáig nem áltathattam magam.

– Milyen különböző világok? – tört fel belőlem a kérdés. Újabb mindentudó mosoly jelent meg a szája szélén, mintha csak azt mondta volna: – Én megmondtam.

– Fantáziavilágok. A világok, amelyekről a könyvekben olvasol, és amelyeket a filmekben látsz, valóban léteznek. Amint valaki fejében megszületnek, valósággá válnak, párhuzamos univerzumokká, ha úgy tetszik.

– Ez csodásan hangzik. De hogy jövök a képbe én? – kérdeztem kétkedve, és már megint kezdtem úgy érezni, hogy egy őrülttel álldogálok egy szobában.

– Te vagy a kiválasztott, akinek őriznie kell a rendet ezekben a világokban – mondta, aztán abbahagyta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Dobolni kezdett a körmeivel a padon. Aztán amikor látta, hogy eszem ágában sincs megszólalni – nem is tudtam volna a sokktól –, megint beszélni kezdett. – Tudod, a történet menete néha félrecsúszik. Rossz irányba halad, és minden tönkremegy. Ezekben a világokban helyre kell állítani az egyensúlyt, máskülönben a világ előbb vagy utóbb megszűnik. – Erre már le kellett ülnöm.

– Párhuzamos univerzumok, amelyeket én formálok? Ez lehetetlen. – Ezt mondtam, de mélyen belül egy hang ordított: – Nem az!

– Nem, nem az – mondta Angelus, mintha csak a fejemben visszhangzó gondolatnak adna nyomatékot. – Ez a valóság. Ha nem hiszed, próbáld ki most rögtön!

– Próbáljam ki? De hát hogyan?

– Gondolj egy világra, amit jól ismersz! Egy fantáziavilágra. Koncentrálj erősen! Akarj bekerülni a világba!

Úgy tűnt, Angelus egyre jobban az elemében érzi magát. Korát meghazudtoló sebességgel pattant fel, és szélesen vigyorgott.

– De hát ezt már régen is sokszor megpróbáltam, és nem sikerült! – vetettem oda neki. És ahogy ezt kimondtam megint átéltem a régi fájdalmat. Megint kínzón zuhant rám a valóság súlya. Nincsen varázslat, és én képtelen vagyok világok között ugrálni. Megint könnyek marták a szememet, arra várva, hogy feltörhessenek. Hogy merészeli felhozni ez az öreg a gyötrelmes emlékeket?

– Lehet, de csak most értél meg a feladatra. Most kerültél a képességed birtokába.

Erre nem tudtam mit mondani. Olyan érzés volt, mintha egy hullámvasúton ülnék. A mélyben kezdődött, a sivár valóságban, aztán Angelus szavai hallatán a kocsi elindult, fel a csúcsra, az álmok világába, csak hogy újra a mélybe zuhanjon, a sötét reményvesztettségbe. És most, ahogyan Angelus kimondta a szavakat, amelyekre annyira vágytam, a szavakat, hogy csak most kerültem képességeim birtokába, megint egy emelkedőt éreztem. És csak remélni mertem, hogy ezúttal már nem vezet lefelé az út.

Mi van, ha mégsem veszett el minden? Egy kísérletet mindenesetre megért. Meg kellett próbálnom.

Azon gondolkoztam, melyik világot válasszam. Nehéz döntés volt, még úgy is, hogy nem hittem benne igazán, hogy én lennék a kiválasztott. Az agyam csak úgy pörgette a különböző regényeket, amelyeket olvastam. Zöld dombokat, vízeséseket, sötét erdőket és kies pusztákat láttam magam előtt, ahogyan a helyszínek hosszú sorát végiggondoltam.

Végül egy olyan mellett állapodtam meg, ahová nagyon régóta vágytam. Egyet, amelyet úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Magam előtt láttam egy sűrű erdőt, egy misztikus tavat és mellettük az ódon kastélyt.

Behunytam a szemem, és elképzeltem a Roxfortot. Láttam a fúriafüzet és a Griffendél tornyot, hallottam a diákok zsivaját, éreztem a szellőt, ami a Tiltott Rengeteg felől fújt és a tó vizének édeskés illatát. Próbáltam mindent a lehető legélethűbben magam elé vetíteni, és átérezni azt, hogy ott vagyok. Minden erőmmel erre koncentráltam.

Aztán egyszer csak minden valóságnak tűnt, a hangok és az illatok felerősödtek. Az arcomon halvány szellőt éreztem, és a fertőtlenített padok szaga helyett csak friss levegő áradt a tüdőmbe. Kinyitottam a szemem, és azt hittem, elájulok.

Ott álltam Hagrid kunyhója mellett, és a Roxfort hatalmas kastélyát bámultam.