Elmerülve a varázsban

Prológus – Gyermekálmok

Mindenki álmodozik valamiről kisgyerekkorában. Van, aki énekesnő akar lenni, van, aki tűzoltó, más „vadakat terelő juhász”. Az álmok elől senki sem menekülhet, így én sem voltam kivétel. Bár az előbb említettek is kissé elrugaszkodott elképzelések felnőtt fejjel, de legalább megvalósíthatók. Lehet, hogy sok munkába kerül, de csak kitartás és tehetség kérdése, hogy sikerül-e elérni ezeket a célokat. Én azonban régen valami egészen másra vágytam. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni, bár belegondolva ez egy lánynál elég furcsán is hangzik. Én mindig varázsolni akartam.

Én is azokon a meséken nőttem fel, mint minden más kislány. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke. Csak egy dologban különböztem mindenki mástól: én nem Belle akartam lenni, hanem a tündér, aki az elején megátkozza a herceget, nem Hamupipőke, hanem a Jótündér. Na jó, talán a gonosz mostoha bőrébe nem akartam bújni, de még tőle is irigyeltem a varázslás képességét. Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ezeknek a „mellékszereplőknek” mekkora hatalmuk van? Azt tehetnek, amit akarnak. Csak egyet csettintenek (vagy inkább intenek a pálcájukkal), és valóra válthatják mások és a saját kívánságaikat. Nincs számukra elérhetetlen cél, elérhetetlen kívánság. Teremthetnek, szépíthetnek, jobbá tehetnek másokat. Mint ahogy a Szépség és a szörnyetegben sikerült elérnie a tündérnek, hogy a herceg szíve is szép legyen, ne csak a külseje. Vagy Hamupipőkénél pont fordítva: a külsejét is sikerült olyan széppé tennie, mint Hamupipőke maga. Megdöbbentő, rémisztő hatalom az övék. Mégis mindenki csak a gyönyörű, kedves, szerény és alapjában véve tökéletes hercegnőkkel foglakozik. A tündéreknek csak annyi jut, hogy: Ő az, aki segített annak a szegény lánynak, nem? 

 

Igen, minden a mesékkel kezdődött. De aztán később ott volt még annyi más, ami növelte bennem a vágyat a varázslat megismerése iránt. Filmek, sorozatok és könyvek egész hada foglalkozik a témával. Akármerre néztem, boszorkányokat, varázslókat, tündéreket és egyéb mágikus lényeket láttam. Az utcánkon nem lovak patkóit hallottam dobogni, hanem unikornisokét. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a macskánk, Cirmi (négy évesen nem voltam túl kreatív, szóval ne várjátok, hogy fantáziadúsabb neve legyen) igazából kneazle. Tudtam, hogy a loch ness-i szörny sem csak mese, hanem egy hatalmas kelpi. Az egész világ varázslatban fürdött. Nem volt elérhetetlen, nem volt lehetetlen. A szekrényekben mumusok bujkáltok, a virágokban pajkos tündérek játszadoztak, a bokrok mélyén koboldok bujkáltak. A varázslat ott volt mindig és mindenhol.

 

Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy őrült voltam, vagy legalábbis gyerekes és naiv. Bevallom, néha még én magam is. Az agyam mindig tudta, hogy ez mind csak mese. Varázslatos lények és boszorkányok nem léteznek, csak az emberek találták ki, hogy magukat szórakoztassák, hogy reménykedhessenek abban, hogy megtehetnek valami olyat, amire mindig is vágytak, hogy megmagyarázzanak valamit, amire nincs magyarázat, és igen, hogy legyen kire fogni a sok szenvedést az életükben. De bármit diktált is az agyam, a szívem mindig mást súgott. Olyan volt, mintha tudathasadásom lenne. Állandóan azt éreztem, hogy én nem ide tartozom. Egy másik világ hívogatott, csábított. És mivel mindig úgy gondoltam, hogy a szívem szava fontosabb, mint az eszemé, belemerültem a bűvöletbe.

 

Az olvasás vált az én menedékemmé. Menedékké a szüleim értetlensége és a korombeliek csúfolódásai elől. Az olvasásban mindig megleltem azt, amire vágytam. Élhettem egy teljesen normális világban, vagy bejárhattam Fantázia földjét és Alagaësiát, eljuthattam Völgyzugolyba és átléphettem a Falat. Együtt izgulhattam végig más mágikus lények kalandjait, és boldog voltam. Boldog, hogy bár nekem nem jutott osztályrészemül sem a varázslat, sem egyéb kaland, másokéban osztozhattam a történeteiken keresztül.

 

Aztán jött Harry Potter. Amellett, hogy még inkább elmerülhettem a varázslatban, valami mást is nyújtottak ezek a könyvek. Egy teljes varázslótársadalmat, amiben tudtam, otthon érezném magam. Ahol ugyanúgy, mint nálunk, vannak problémák, de békében is élhet az ember. Sehova nem vágytam még úgy az életemben, mint Roxfortba. Amikor iskolába kellett mennem hat évesen, abban reménykedtem olyan lesz, mint a boszorkány- és varázslóképző. Természetesen tudtam, hogy varázslatokra nem számíthatok. De reménykedtem néhány életre szóló barátságban, különleges tanárokban. De, hogy őszinte legyek, csalódnom kellett. Persze voltak barátaim, és különösen rosszban senkivel sem voltam, de nem volt olyan csodálatos, mint a Roxfort. A tanárok nem voltak szörnyűek, de nem voltak különlegesek sem. Dumbledore és McGalagony után melyik tanáromra mondhattam volna, hogy ő tökéletes?

 

Ezért még többet olvastam. Bármi jöhetett, amiben volt mágia. Ha valamelyik könyvben a varázslat halvány jelét láttam, már olvastam is. Jöhettek szellemek, tündék, koboldok, vámpírok, bármi, ami kiszakít ebből a saját földhözragadt életemből. Kinek kellett a foci, amikor kviddicsezhettem is? Kinek kellett a gumicukor, amikor ehettem Bogoly Berti féle mindenízű drazsét is? Ki akart kólát, amikor ott volt a vajsör? Megismertem a létező összes kitalált lényt, amit lehetett. A könyvek bevezettek a bűvölet tudományába. Megtanultam, hogy a képesség a varázslatra nagy felelősség. Meg voltam róla győződve, hogy mediátor vagyok, és akkor cseverészek a szellemekkel, amikor akarok. Vártam, hogy belém csapjon egy villám, hogy megtalálhassam az eltűnteket. Kirándulni mentem a közeli erdőbe, hátha én is találok egy sárkánytojást. Hittem, hogy egy vámpír lesz a férjem, az én saját vérszívóm, aki majd értem jön, és átváltoztat. Bár néha elgondolkoztam, hogy lehet, hogy értem egy farkas jön. Akkor is elégedett lettem volna.

 

Alig vártam, hogy tizenegy legyek, és megjelenjen Hagrid vagy valamelyik másik roxforti, hogy közöljék a mugli szüleimmel, a gyermekük bizony boszorkány. Mert az ugyebár nem volt kérdés, hogy én varázslásra születtem. Hihetetlen szorgalommal készültem a tizenegyedik születésnapomig, hogy mindent megtanuljak, amit kell, mire felszállok a Roxfort expresszre. Fejből fújtam az összes seprűmárkát, kívülről megtanultam a Kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük-et. Kicsit olyan voltam, mint Hermione. Sőt, talán rosszabb.

 

Most pedig itt vagyok tizenhét éves vagyok, és lassan főiskolát vagy egyetemet kell választanom. Nem kaptam meg a levelemet a tizenegyedik szülinapomon, és egyik roxforti professzor sem jött el. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Fájt a szívem, és úgy éreztem valami megszakadt bennem. Azóta is gyásznapként tartom számon a születésnapomat, amikor a varázs véget ért. Mert bár ünnepelnem kellene a születésem napját, ez az a nap is, amikor összetörtek az álmaim. Innentől számítom a gyerekkorom végét, mert akkor ért véget a gyermekes álmodozás az életemben.

 

Azóta teljesen megváltoztam. Több barátot szereztem, csak egyvalakit vesztettem el: saját magamat. Azóta hallani sem akarom a varázslat, boszorkányság és mágia szavakat. Ezotériaellenes vagyok. Nem hiszek semmi természetfelettiben. Sem a szellemekben, sem a túlvilági életben, még a horoszkópokban sem. Abszolút szkeptikus lettem ebben a kérdésben.

 

A szüleim örültek a változásnak. A jegyeim javultak, sok barátom van. Olvasni még mindig imádok, csak az változott, amit olvasok. A Végtelen történet, a Gyűrűk ura, a Harry Potter sorozat, még a görög és kelta mitológiáról szóló könyveim is a padláson vannak egy hatalmas dobozban. Tulajdonképpen a mágiás könyveim elfoglalják a fél padlást. A könyvespolcomon pedig egészen más könyvek vannak. Jane Austen, a Brontë nővérek, Oscar Wilde, Dumas, Margaret Mitchell. Ilyen írók mellett hogy is lehetne utálni az olvasást?

 

Az életem az óta a nap óta a feje tetejére állt. Soha nem gondoltam, hogy visszakaphatom még a mágiába vetett hitem. De csodák csodája így lett…

 

Ez az én történetem, és néha még számomra is hihetetlen.