Elmerülve a varázsban

1. fejezet

A kiválasztott

Kellemes a reggeli levegő – állapítottam meg már sokadszorra, amikor elindultam az iskolába. Általában álmosan vonszoltam magam az utcákon, és már előre felkészültem az unalmas napra, ami rám vár. De előző éjjel futó zápor volt, és ahogy kiléptem az utcára, rögtön megcsapta az orrom az a hihetetlen illat. Az illat, amit csak eső után érezni. Leírhatatlan: a száradó beton, a föld, a tisztaság és még annyi más keveredett a levegőben. Imádtam az ilyen hajnalokat. Mélyen beszívtam, és próbáltam egész napra elraktározni magamban ezt a frissességet.

A buszt mindenesetre nem akartam lekésni, legyen a reggel bármilyen üdítő, ezért megszaporáztam a lépteimet. Az utca kihaltnak tűnt, rajtam kívül senki nem volt fenn ilyen korán. Mindig korán kelő voltam. Ha hajnalban ébredtem, valahogy sokkal aktívabbnak éreztem magam. Tudtam, hogy előttem az egész nap, amikor bármit csinálhatok. A suliba is szerettem hamar beérni, mert így felkészülhettem a napi teendőkre és a kínszenvedésre, amit az iskola intézménye jelentett számomra. Élveztem, hogy egyedül ücsöröghetek az osztályteremben anélkül, hogy az osztálytársaim beszélgetésének zaja bekúszna a gondolataim közé.

Olyankor csak egy dologra kellett koncentrálnom: hogy nehogy a varázslat felé szálljanak a gondolataim. Mert az agyam bármennyire tudta is, hogy a mágia gondolata számomra csak időpocsékolás, a szívem még mindig mást súgott. A törött, megtaposott szívem még mindig a bűbájért dobogott. De mivel már elég rég lemondtam erről az álomról, a felejtés egyre jobban ment.

Olykor már nem tudtam rögtön megmondani, hogy melyik varázsige szolgál a lebegtetésre vagy a zárak kinyitására. Másodpercekre volt szükségem hozzá, pedig régen azonnal rávágtam volna. Az agyam jól működött, és ahogyan azt előre elterveztem: felejtett.

Amikor beértem az iskolába, az aula szokás szerint üres volt. Egy ember volt csak rajtam kívül az épületben: a portás néni. Ő már rég megszokta, hogy ilyen korán bejárok, és amikor beléptem, csak kedvesen üdvözölt és együtt érző mosolyt küldött felém. Valószínűleg azt gondolta, álmatlanságban szenvedek. Egyenesen az osztályterem felé vettem az irányt, mint mindig. Fellépegettem a kőlépcsőkön, az üres épületben minden lépésen hangosan koppant. A második emeleten befordultam balra, és megcéloztam a harmadik ajtót. De amikor kinyitottam, majdnem szívrohamot kaptam. Mert ezúttal nem csak a szokásos sötétség és hipószag fogadott.

Egy férfi állt a terem közepén. Csupán a körvonalait láttam az osztályterem ablakain betörő hajnali félhomályban, de tudtam, hogy nem az egyik osztálytársam az.

Felkapcsoltam a villanyt, és nem hittem a szememnek. Egy idős férfi alakja úgy magasodott az osztályterem közepén, mintha egy festményt néztem volna. Hosszú, ősz haja, és szakálla volt, ami már szinte a padlót seperte. Nem tudtam eldönteni, kire hasonlít jobban: Dumbledore-ra vagy Gandalfra. Fekete köpenyt viselt, amit a derekán megkötött egy kötéllel.  Az öltözéke alapján olyan volt, mint egy középkori szerzetes. Kezét a dereka előtt nyugodtan összekulcsolta, és úgy nézett rám, mintha egyáltalán nem lepte volna meg, hogy ilyen korán berontottam a terembe. Nem tudtam leplezni a zavaromat, egy hang sem jött ki a torkomon. Mit keres ez a szerzetes a mi termünkben? Talán egy új tanár?

Ő nem tűnt olyan bizonytalannak, mint én, sőt...

 – Jó reggelt, Miss Spencer! Meglepett arcából arra kell következtetnem, hogy nem tudja, ki vagyok.

Hallgattam, mert még mindig nem tudtam megszólalni. Honnan tudja ez az alak a nevem? És nekem miért kellene tudnom, hogy ki ő? Biztos, hogy még soha nem találkoztam vele. Emlékeznék rá. Egy ilyen szakállat nem felejtenék el, az tuti. Talán tényleg egy tanár? Mondták, hogy jön, csak elfelejtettem? De akárhogy gondolkoztam is, nem jutott eszembe semmi ilyesmi.

– De hát honnan is tudhatná? – Ennyi. Tudtam, hogy nem ismerem. De akkor ő mégis honnan tudja, hogy ki vagyok? Még a nevemet is ismeri. – A nevem Angelus – folytatta. A neve nem tanáros a neve. Ami azt illeti, még soha senkiről nem hallottam, akit így hívnak. – Ha nem zavarja, leülnék. Amikor maga is eléri az ezer éves kort, megtudja, milyen kínokat okozhat a reuma.

A szavakat olyan természetességgel mondta ki, hogy az ember azt gondolta volna, teljesen normális, ha valaki már ezer éve él. És annak ellenére, hogy a fájdalmairól beszélt, végig mosolygott.

Ennél a pontnál határozottan kezdtem azt hinni, hogy az öreg dilis. A fejemben már végig is pörgettem, hogy van-e a közelben kórház vagy öregek otthona, ahonnan esetleg kisurranhatott.

– Azt hiszem, tegeződhetnénk. – Megint csak csönd volt a válaszom. Igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék, és tökéletesen normálisnak tartanám a dolgokat, amiket mond. Közben pedig csak azon járt az eszem, hogy találjak valami módot arra, hogy szóljak a portás néninek az idegenről. Majd ő szépen kihívja a rendőröket vagy a mentőket. Vagy mind a kettőt.

– Akkor térjünk is a tárgyra! Az én megtisztelő feladatom, hogy elmondjam neked, milyen céllal jöttél erre a világra. Már születésed óta számon tartunk, hiszen nem akármilyen küldetés a tied. Neked kell visszaállítanod az egyensúlyt a különböző világokban.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és kirobbant belőlem egy hatalmas kacaj. Ez a jelenet emlékeztetett engem valamire. Láttam magam előtt a képet, ahogy Hagrid elmegy Harryért, akinek fogalma sincs róla, hogy varázsló.

Már el is felejtettem a „dilis öreg” elméletemet. Ez az Angelus, vagy hogy is hívják, nem őrült, hanem valakinek dolgozik.

– Ez valami vicc? – kérdeztem. – Ki akar így megtréfálni? Jó ötlet volt, el kell ismernem, de most már abbahagyhatja. – Aztán eszembe jutott, amit mondott. – Bocs, abbahagyhatod – helyesbítettem kuncogva, emlékezve, hogy azt kérte, tegeződjünk.

– Ez nem tréfa. Hát nem érzed, hogy valami vár rád? Valami más?

Na jó, lehet, hogy a dilis verzió mégsem elvetendő.

De aztán valami megmagyarázhatatlan okból az egyik részemben mégis feltámadt a remény. Nem akartam, de az a sok éve elfojtott érzés, ami bennem nyugodott, még mindig ott volt. Elrejthettem, de sokáig nem áltathattam magam.

– Milyen különböző világok? – tört fel belőlem a kérdés. Újabb mindentudó mosoly jelent meg a szája szélén, mintha csak azt mondta volna: – Én megmondtam.

– Fantáziavilágok. A világok, amelyekről a könyvekben olvasol, és amelyeket a filmekben látsz, valóban léteznek. Amint valaki fejében megszületnek, valósággá válnak, párhuzamos univerzumokká, ha úgy tetszik.

– Ez csodásan hangzik. De hogy jövök a képbe én? – kérdeztem kétkedve, és már megint kezdtem úgy érezni, hogy egy őrülttel álldogálok egy szobában.

– Te vagy a kiválasztott, akinek őriznie kell a rendet ezekben a világokban – mondta, aztán abbahagyta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Dobolni kezdett a körmeivel a padon. Aztán amikor látta, hogy eszem ágában sincs megszólalni – nem is tudtam volna a sokktól –, megint beszélni kezdett. – Tudod, a történet menete néha félrecsúszik. Rossz irányba halad, és minden tönkremegy. Ezekben a világokban helyre kell állítani az egyensúlyt, máskülönben a világ előbb vagy utóbb megszűnik. – Erre már le kellett ülnöm.

– Párhuzamos univerzumok, amelyeket én formálok? Ez lehetetlen. – Ezt mondtam, de mélyen belül egy hang ordított: – Nem az!

– Nem, nem az – mondta Angelus, mintha csak a fejemben visszhangzó gondolatnak adna nyomatékot. – Ez a valóság. Ha nem hiszed, próbáld ki most rögtön!

– Próbáljam ki? De hát hogyan?

– Gondolj egy világra, amit jól ismersz! Egy fantáziavilágra. Koncentrálj erősen! Akarj bekerülni a világba!

Úgy tűnt, Angelus egyre jobban az elemében érzi magát. Korát meghazudtoló sebességgel pattant fel, és szélesen vigyorgott.

– De hát ezt már régen is sokszor megpróbáltam, és nem sikerült! – vetettem oda neki. És ahogy ezt kimondtam megint átéltem a régi fájdalmat. Megint kínzón zuhant rám a valóság súlya. Nincsen varázslat, és én képtelen vagyok világok között ugrálni. Megint könnyek marták a szememet, arra várva, hogy feltörhessenek. Hogy merészeli felhozni ez az öreg a gyötrelmes emlékeket?

– Lehet, de csak most értél meg a feladatra. Most kerültél a képességed birtokába.

Erre nem tudtam mit mondani. Olyan érzés volt, mintha egy hullámvasúton ülnék. A mélyben kezdődött, a sivár valóságban, aztán Angelus szavai hallatán a kocsi elindult, fel a csúcsra, az álmok világába, csak hogy újra a mélybe zuhanjon, a sötét reményvesztettségbe. És most, ahogyan Angelus kimondta a szavakat, amelyekre annyira vágytam, a szavakat, hogy csak most kerültem képességeim birtokába, megint egy emelkedőt éreztem. És csak remélni mertem, hogy ezúttal már nem vezet lefelé az út.

Mi van, ha mégsem veszett el minden? Egy kísérletet mindenesetre megért. Meg kellett próbálnom.

Azon gondolkoztam, melyik világot válasszam. Nehéz döntés volt, még úgy is, hogy nem hittem benne igazán, hogy én lennék a kiválasztott. Az agyam csak úgy pörgette a különböző regényeket, amelyeket olvastam. Zöld dombokat, vízeséseket, sötét erdőket és kies pusztákat láttam magam előtt, ahogyan a helyszínek hosszú sorát végiggondoltam.

Végül egy olyan mellett állapodtam meg, ahová nagyon régóta vágytam. Egyet, amelyet úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Magam előtt láttam egy sűrű erdőt, egy misztikus tavat és mellettük az ódon kastélyt.

Behunytam a szemem, és elképzeltem a Roxfortot. Láttam a fúriafüzet és a Griffendél tornyot, hallottam a diákok zsivaját, éreztem a szellőt, ami a Tiltott Rengeteg felől fújt és a tó vizének édeskés illatát. Próbáltam mindent a lehető legélethűbben magam elé vetíteni, és átérezni azt, hogy ott vagyok. Minden erőmmel erre koncentráltam.

Aztán egyszer csak minden valóságnak tűnt, a hangok és az illatok felerősödtek. Az arcomon halvány szellőt éreztem, és a fertőtlenített padok szaga helyett csak friss levegő áradt a tüdőmbe. Kinyitottam a szemem, és azt hittem, elájulok.

Ott álltam Hagrid kunyhója mellett, és a Roxfort hatalmas kastélyát bámultam.

Prológus – Gyermekálmok

Mindenki álmodozik valamiről kisgyerekkorában. Van, aki énekesnő akar lenni, van, aki tűzoltó, más „vadakat terelő juhász”. Az álmok elől senki sem menekülhet, így én sem voltam kivétel. Bár az előbb említettek is kissé elrugaszkodott elképzelések felnőtt fejjel, de legalább megvalósíthatók. Lehet, hogy sok munkába kerül, de csak kitartás és tehetség kérdése, hogy sikerül-e elérni ezeket a célokat. Én azonban régen valami egészen másra vágytam. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni, bár belegondolva ez egy lánynál elég furcsán is hangzik. Én mindig varázsolni akartam.

Én is azokon a meséken nőttem fel, mint minden más kislány. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke. Csak egy dologban különböztem mindenki mástól: én nem Belle akartam lenni, hanem a tündér, aki az elején megátkozza a herceget, nem Hamupipőke, hanem a Jótündér. Na jó, talán a gonosz mostoha bőrébe nem akartam bújni, de még tőle is irigyeltem a varázslás képességét. Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ezeknek a „mellékszereplőknek” mekkora hatalmuk van? Azt tehetnek, amit akarnak. Csak egyet csettintenek (vagy inkább intenek a pálcájukkal), és valóra válthatják mások és a saját kívánságaikat. Nincs számukra elérhetetlen cél, elérhetetlen kívánság. Teremthetnek, szépíthetnek, jobbá tehetnek másokat. Mint ahogy a Szépség és a szörnyetegben sikerült elérnie a tündérnek, hogy a herceg szíve is szép legyen, ne csak a külseje. Vagy Hamupipőkénél pont fordítva: a külsejét is sikerült olyan széppé tennie, mint Hamupipőke maga. Megdöbbentő, rémisztő hatalom az övék. Mégis mindenki csak a gyönyörű, kedves, szerény és alapjában véve tökéletes hercegnőkkel foglakozik. A tündéreknek csak annyi jut, hogy: Ő az, aki segített annak a szegény lánynak, nem? 

 

Igen, minden a mesékkel kezdődött. De aztán később ott volt még annyi más, ami növelte bennem a vágyat a varázslat megismerése iránt. Filmek, sorozatok és könyvek egész hada foglalkozik a témával. Akármerre néztem, boszorkányokat, varázslókat, tündéreket és egyéb mágikus lényeket láttam. Az utcánkon nem lovak patkóit hallottam dobogni, hanem unikornisokét. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a macskánk, Cirmi (négy évesen nem voltam túl kreatív, szóval ne várjátok, hogy fantáziadúsabb neve legyen) igazából kneazle. Tudtam, hogy a loch ness-i szörny sem csak mese, hanem egy hatalmas kelpi. Az egész világ varázslatban fürdött. Nem volt elérhetetlen, nem volt lehetetlen. A szekrényekben mumusok bujkáltok, a virágokban pajkos tündérek játszadoztak, a bokrok mélyén koboldok bujkáltak. A varázslat ott volt mindig és mindenhol.

 

Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy őrült voltam, vagy legalábbis gyerekes és naiv. Bevallom, néha még én magam is. Az agyam mindig tudta, hogy ez mind csak mese. Varázslatos lények és boszorkányok nem léteznek, csak az emberek találták ki, hogy magukat szórakoztassák, hogy reménykedhessenek abban, hogy megtehetnek valami olyat, amire mindig is vágytak, hogy megmagyarázzanak valamit, amire nincs magyarázat, és igen, hogy legyen kire fogni a sok szenvedést az életükben. De bármit diktált is az agyam, a szívem mindig mást súgott. Olyan volt, mintha tudathasadásom lenne. Állandóan azt éreztem, hogy én nem ide tartozom. Egy másik világ hívogatott, csábított. És mivel mindig úgy gondoltam, hogy a szívem szava fontosabb, mint az eszemé, belemerültem a bűvöletbe.

 

Az olvasás vált az én menedékemmé. Menedékké a szüleim értetlensége és a korombeliek csúfolódásai elől. Az olvasásban mindig megleltem azt, amire vágytam. Élhettem egy teljesen normális világban, vagy bejárhattam Fantázia földjét és Alagaësiát, eljuthattam Völgyzugolyba és átléphettem a Falat. Együtt izgulhattam végig más mágikus lények kalandjait, és boldog voltam. Boldog, hogy bár nekem nem jutott osztályrészemül sem a varázslat, sem egyéb kaland, másokéban osztozhattam a történeteiken keresztül.

 

Aztán jött Harry Potter. Amellett, hogy még inkább elmerülhettem a varázslatban, valami mást is nyújtottak ezek a könyvek. Egy teljes varázslótársadalmat, amiben tudtam, otthon érezném magam. Ahol ugyanúgy, mint nálunk, vannak problémák, de békében is élhet az ember. Sehova nem vágytam még úgy az életemben, mint Roxfortba. Amikor iskolába kellett mennem hat évesen, abban reménykedtem olyan lesz, mint a boszorkány- és varázslóképző. Természetesen tudtam, hogy varázslatokra nem számíthatok. De reménykedtem néhány életre szóló barátságban, különleges tanárokban. De, hogy őszinte legyek, csalódnom kellett. Persze voltak barátaim, és különösen rosszban senkivel sem voltam, de nem volt olyan csodálatos, mint a Roxfort. A tanárok nem voltak szörnyűek, de nem voltak különlegesek sem. Dumbledore és McGalagony után melyik tanáromra mondhattam volna, hogy ő tökéletes?

 

Ezért még többet olvastam. Bármi jöhetett, amiben volt mágia. Ha valamelyik könyvben a varázslat halvány jelét láttam, már olvastam is. Jöhettek szellemek, tündék, koboldok, vámpírok, bármi, ami kiszakít ebből a saját földhözragadt életemből. Kinek kellett a foci, amikor kviddicsezhettem is? Kinek kellett a gumicukor, amikor ehettem Bogoly Berti féle mindenízű drazsét is? Ki akart kólát, amikor ott volt a vajsör? Megismertem a létező összes kitalált lényt, amit lehetett. A könyvek bevezettek a bűvölet tudományába. Megtanultam, hogy a képesség a varázslatra nagy felelősség. Meg voltam róla győződve, hogy mediátor vagyok, és akkor cseverészek a szellemekkel, amikor akarok. Vártam, hogy belém csapjon egy villám, hogy megtalálhassam az eltűnteket. Kirándulni mentem a közeli erdőbe, hátha én is találok egy sárkánytojást. Hittem, hogy egy vámpír lesz a férjem, az én saját vérszívóm, aki majd értem jön, és átváltoztat. Bár néha elgondolkoztam, hogy lehet, hogy értem egy farkas jön. Akkor is elégedett lettem volna.

 

Alig vártam, hogy tizenegy legyek, és megjelenjen Hagrid vagy valamelyik másik roxforti, hogy közöljék a mugli szüleimmel, a gyermekük bizony boszorkány. Mert az ugyebár nem volt kérdés, hogy én varázslásra születtem. Hihetetlen szorgalommal készültem a tizenegyedik születésnapomig, hogy mindent megtanuljak, amit kell, mire felszállok a Roxfort expresszre. Fejből fújtam az összes seprűmárkát, kívülről megtanultam a Kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük-et. Kicsit olyan voltam, mint Hermione. Sőt, talán rosszabb.

 

Most pedig itt vagyok tizenhét éves vagyok, és lassan főiskolát vagy egyetemet kell választanom. Nem kaptam meg a levelemet a tizenegyedik szülinapomon, és egyik roxforti professzor sem jött el. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Fájt a szívem, és úgy éreztem valami megszakadt bennem. Azóta is gyásznapként tartom számon a születésnapomat, amikor a varázs véget ért. Mert bár ünnepelnem kellene a születésem napját, ez az a nap is, amikor összetörtek az álmaim. Innentől számítom a gyerekkorom végét, mert akkor ért véget a gyermekes álmodozás az életemben.

 

Azóta teljesen megváltoztam. Több barátot szereztem, csak egyvalakit vesztettem el: saját magamat. Azóta hallani sem akarom a varázslat, boszorkányság és mágia szavakat. Ezotériaellenes vagyok. Nem hiszek semmi természetfelettiben. Sem a szellemekben, sem a túlvilági életben, még a horoszkópokban sem. Abszolút szkeptikus lettem ebben a kérdésben.

 

A szüleim örültek a változásnak. A jegyeim javultak, sok barátom van. Olvasni még mindig imádok, csak az változott, amit olvasok. A Végtelen történet, a Gyűrűk ura, a Harry Potter sorozat, még a görög és kelta mitológiáról szóló könyveim is a padláson vannak egy hatalmas dobozban. Tulajdonképpen a mágiás könyveim elfoglalják a fél padlást. A könyvespolcomon pedig egészen más könyvek vannak. Jane Austen, a Brontë nővérek, Oscar Wilde, Dumas, Margaret Mitchell. Ilyen írók mellett hogy is lehetne utálni az olvasást?

 

Az életem az óta a nap óta a feje tetejére állt. Soha nem gondoltam, hogy visszakaphatom még a mágiába vetett hitem. De csodák csodája így lett…

 

Ez az én történetem, és néha még számomra is hihetetlen.